Lelkem sérülései

Hogy mit tudtam? Hogy depressziós vagyok, hogy orvos kell, hogy lásson mert rossz vége lesz ennek. A szőlőstelkünk melletti részt egy körzeti orvos vette meg. Találkoztunk vele a telken, már régebb óta ismer engem. A munkahelyemen is többször összefutottam vele. Sokszor mondja, hogy furcsa vagyok. Beszélgettünk. Mondta, hogy ezek mind a mániákus depressziónak a jelei. Menjek el orvoshoz egy szakemberhez. Ilyen nincsen, hogy ennyire szögegyenesen megváltozik egyik pillanatról a másikra a kedvem. Ez nem skizofrénia és nem is tudathasadás. Csak depresszió elég erősen. Nem beszéltem erről senkinek. Mert félek, még önmagamtól is. Néha nagyon. És eddig soha, de soha nem vallottam be magamnak, hogy lelki beteg vagyok. Egy körzeti orvosnak kellett a pofámba mondania, hogy ébredjek fel és mentsem meg magam. Mondjuk ezt eddig is tudtam, hogy kiutat kell találnom. Csak még nem mertem kimenni a nagyvilágba. Hiszen kifogana el egy beteg embert?

És a lelkemnek egy rózsa, egy kép amivel jobb lehetne a kedvem. Majd igyekszem mosolyogni......

Kispál és a Borz : Ha az életben

Egyre nehezebben bírom a gyűrődést. Kivagyok. Képtelen vagyok szeretni. Kiőlt belőlem minden érzelmet. Gyűlölöm, hogy találkoztam vele, hogy láttam, hogy érintettem, hogy szóltam hozzá, hogy rám mosolygott, hogy simogatta az arcom és ahogy csókolt. Megőrülök. Egyszercsak azt érzem, hogy elborul az elmém.

Másfelől meg, börtönbe érzem magam. Egyszerűen fojtogat a tudat is, hogy meg kell feleljek egy elvárásnak amit ha kell ha nem úgy kell cselekedjem, hogy mindenki bólogatva mosolyogjon, hogy minden rendben van. Fenét van. Őrület határán vagyok. Engedjetek ki a börtönből. Szabad akarok lenni ahogy mindig is voltam. S most bezártatok. Gyűlölöm a ketrecet.

Nagyon eltűntem. Bocsánat (legfőképpen azoknak akik olvastak engem). De nem akartam mindenkit letaszítani a mélybe a depimmel. Most itt vagyok, nem mondom, hogy vidáman, de éldegélek. Menhely ez a blog. Vagy nem.

Szeretem a ff képeket. Nem is lesznek színes képek a blogomban. Minek? Én ilyen vagyok. Egyszerűen csak lekuporodnék a fa tövében és rágnám a füvet a hajamat meg fújná a szél és a lábamat meg néhány vízcsepp elérné. Kell egy könyv is. Igen egy könyv ami hiányzik a teljes képből, egy könyv amelyet olvasok.

Akkor ilyen édes!!!

Legútóbbi kapcsolatomnak szinte nem is lett vége. Csak megszűnt és talán ezért fáj.

Mivel, hogy uniós tagok vagyunk sokkal több a külföldi munka és nyitottabb is az ember az utazásra. Ez lett talán a vesztünk, mert a Barátom 1 nagyon jó ajánlatot kapott külföldön. Egyik este jött az sms, hogy beszélni akar velem. Megbeszéltük, hogy kimegy. Én nem tartottam vissza mert mindig is tudtam, hogy vonza a változás, hogy mindig a központban legyen, hogy intézkedjen. Mehetett. A reptérről még felhívott azt hittem, hogy megszakad a szívem. Fél hónapja, hogy kiment. Azóta nem igazán tartjuk a kapcsolatot. Fura, mert lenne rá lehetőség. Tudom, hogy sok a munkája, de vagyok én is. Kiabáljak egy sámliról, hogy Héééé én is létezem? Én azt mondom, hogy aki menni akar az úgyis elmegy. Egy kapcsolatban is, hogyha pl. együtt laknak az illetők akkor is lehet, hogy az egyiknek nem tetszik akkor menni akar menjen. Nem kötök senkit magam mellé, de azért küzdök. Csak a napokban jöttem rá, hogy a legnagyobb küzdelem a lelkünkben zajlik le. Legalábbis nálam. Mikor a test és az agy feladta a lélek még mindig dolgozik.

Elmaradtak a telefonok (mondjuk nem is kívánhatom, hogy hívjon külföldről), elmaradtak az emailek. Részemről is. Éreztem, hogy nincsen benne a Tűz a soraiban, így nekem sem volt kedvem erőltetni, miközben szépen lassan leomlott a fal ami bennem élt. Iránta, miatta, érte.

Ezt most jó volt kiírni, mert nem aludtam egész este. Csak rá gondoltam. Mi lehet vele, mit csinál, gondol e még rám vagy csak egyszerűen bevágódik egy ír pubba és mustrálja a nőket. Azt hiszem, hogy nem is érdekel. Csak az, hogy tiszteségesen mondja ki a végszót. Vagy megteszem én. Így is van elég sok olyan dolog az életemben amely nyitott maradt és kellene az ajtó, hogy elzárjam magamtól a csúnya gondolatokat amivel az eddigi életem során együtt kellett élnem.

( Remélem, hogy a macit nem loptam senkitől! Ha igen szóljatok, cserélek)

Egyre jobban foglalkoztat engem az a tudat, hogy mi lesz, hogyha egyedül maradok? Ha nem lesz ki fogja a kezem vénségemre, hogy nem lesz ki feltegye a reggeli kávét ha gyengébb leszek. Igaz még fiatal vagyok, de szeretném, hogyha remegő kezemet valaki fogná.

Sziasztok, még nagyon új emberke vagyok ezen a blogon, de csak mint szerkesztő, mert olvasni már régebben olvaslak benneteket, csak nem mertem belekezdeni az én blogomban mert féltem, hogy majd senki nem olvassa vagy éppen nem fog velem csevegni senki, de ha erre várok akkor hamarosan megőszülök!

Néhány arc nagyon jófej és remélem, hogy közelebbről is megismerhetlek benneteket.

Ez a kezdetleges bejegyzés azt is magába foglalja, hogy barátokat szerezzek vagy olvasókat nem is tudom, de az biztos, hogy ebbe a blogba CSAK a fájdalmaimat írom le. Milyen is az életem. Sokat szenvedek, de nem baj. Majd megedződöm fiatal vagyok és tudom, hogy vhol vár rám vki, csak addig törjem át magam a nagy nagy dzsungelen. Szóval egyik nap belehuppantam a fotelomba és rájöttem, hogy kiadom magamból mindazt ami nyomja a lelkem. Sokan ezt teszik. Ez nem depresszió csak egészséges felejtés!